Votin József: Azok az őszi napok (2. rész)

Október végén

Október utolsó hetében egyre barátságtalanabb volt az idő. Felhajtottam a sötétkék ballonkabát gallérját, amikor kiléptem az utcára. Hűvös délutáni szél fújt a tarkómba a Vas utca felől. Ha Dunáról fúj a szél… Nagybátyámra gondoltam, aki rámhagyta a kabátot, amikor nyugatra indult a szétlőtt fővárosból. A konyha ablakából úgy láttam, hogy a Rókus kórház hátsó téglakerítésénél valami csoportosulás keletkezett. Most arrafelé indultam.

A tér sarkán egy katonatiszt magyarázta, hogy kedden nem volt náluk fegyver, amikor kivezényelték őket a laktanyából. A kórház nagy zöld kapuja előtt mostanra több teherautó torlódott össze. Libagágogást hallottam. Arrafelé indultam. A tejcsarnok előtt (azelőtt kocsma volt a Vidám hullamosóhoz,) munkásruhás emberek csoportja álldogált a járdán. Talán a libák okozták, de rájuk köszöntem. Mintha falun lennénk. Lehet, hogy én voltam az első, vagy az egyetlen? városi ember, aki köszöntötte őket, mert bizonytalanul fogadták a köszönésemet.

-  Fiatalember, hol lehetne a városban fegyvert szerezni, tud valami helyet? – kérdezték reménykedve. Kiderült, hogy dudari bányászok, akik kenyeret meg krumplit hoztak Pestre, és fegyverrel akartak hazatérni. A kórház nem fogadta az adományt, mert három nappal a forradalom kitörése után már telítve volt mindenfélével. Az emberek tétován topogtak, mitévők legyenek.

-  Menjenek Soroksárra. Fegyvert valamelyik laktanyában, vagy Csepelen lehet szerezni. Címet én nem tudok.

Az egyik reggeli újság szerint Soroksáron nem volt elég kenyér. Némi tanakodás után úgy határoztak, hogy szétosztják ott az élelmiszert, majd azután keresnek fegyvert. Fogalmuk sem volt, merre van Soroksár, így önkéntes kalauzként hozzájuk szegődtem. Az első szóra. Még visszanéztem, hogy látom-e anyát a konyhaablakban, de nem volt ott. Egy kicsit zavaró érzés volt, hogy másfelé megyek, mint amit otthon mondtam. Anya érthetően aggódott a harmadikos gimnazista fiáért, mert hiába ismertem a várost, az orvlövészek még garázdálkodtak. Nem volt veszélytelen dolog az utcákon járkálni.

Az emberek felkapaszkodtak a teherautó platójára, a vezetőfülke szélárnyékába húzódva. A gépkocsivezető egy sovány ember volt, a csoport rangidőse meg egy középkorú, termetes ember. Az „Öreg”. Közöttük kaptam helyet. A kopott műbőr ülést majd átszúrta egy elszabadult rugó. Nagyon kényelmetlen volt. Ahogy oldalra mozdultam, hogy ne nyomjon annyira, szorosan az Öreg mellé kerültem. Az rámnézett, de nem szólt semmit. Nem is húzódott odébb. A kocsi pöfögve, rezegve, rázkódva, durrogva elindult. Nagyon döcögött, rázott a kockakövön. A jobboldali ajtóból hiányzott az üveg. A fülkében majdnem olyan huzat volt, mint hátul, a platón.

A Rókus kápolna mellett jobbra kanyarodva a Keleti pályaudvar felé indultunk. A Baross tér sarkáig zavartalan volt az út, a Nemzeti Színház és a Filmmúzeum elől eltűntek a tegnap még ott posztoló szovjet tankok. A Luther utca torkolatában sem álltak. A Divatcsarnoknál elszörnyedve láttuk a leomlott homlokzatú épületet, a második emeleti lakás szobájának falán lógó blondelkeretes tájképet. Ferdén lógott a megmaradt oldalfalon. Nem beszélgettünk. Járókelők sehol, mintha kihalt volna a város.

            A Baross tér sarkán a Fiumei útra akartunk kanyarodni. Az átellenes sarokház kapuja alól két fegyveres ember rohant felénk, hadonászva. A fiatalabb, géppisztolyos, pár lépésnyire megállt és ránk fogta a davajgitárt. Milyen szép tiszta a háromszínű karszalagja. Az apáméra ’45-ben cirill betűkkel az volt ráírva, hogy VRACS. A sofőr a fékre lépett. Olyan hírtelen állt meg a megrakott teherautó, hogy előre bukva majdnem kiestem az ablakon. Az idősebb népfelkelő hosszú viharkabátot viselt, a haja már majdnem ősz volt. Kezében egy revolverrel, integetve került az autó elébe. Balkezes volt. A jobboldali lépcsőre felugorva úgy könyökölt be, hogy mindhármunkkal szemben legyen. A viharkabát a vállánál elszakadt. Kockás flaneling látszott alatta.

            -  Kik maguk? Hová mennek? Mi van a platón? Fegyver van? – záporoztak a kérdések. Az Öreg mindenre válaszolt, de kelletlenül. Az emberek hátul feltápászkodtak.

            -  Gyere öcsi, itt egy kenyér, fogjad! – ledobtak neki egy veknit. – Vigyél a szakinak is! --, de azt már óvatosan csúsztatták a kezébe. Idétlenkedett a géppisztollyal. Közben a társa is megnyugodott és lekászálódott a lépcsőről. A fejét vakargatta.

-  Ismerik az utat?

-  Ez a fiú ismeri. Pesti.

-  A ruszkik a Nagyvárad térnél vannak. Óvatosan menjenek. És a zászlót is jobb lesz, ha leveszik. Anélkül is elég jól látható célpontok… Na, menjenek Isten hírivel! – és visszaballagtak a kapualj fedezékébe. Hátra sem néztek, amikor az autó köhögve újra elindult.

Nyomott volt a hangulat a pilótafülkében. Nem vidámított az sem, hogy a Kerepesi temető hosszú fala mellett az út jobb volt, felgyorsultunk. Az Orczy tér kaotikus barikádjai között átvergődve végül a Fiumei út újabb egyenes szakasza következett. Jó hosszú egyenes, azután enyhe jobbkanyar. Inkább csak úthajlat. Alig haladtunk valamennyit, épp elhagytuk az egyetlen mellékutcát, a Fiumei út végéről, a jobboldali téglakerítés mögül lomhán kigördült egy tank. Keresztül az úton. Szovjet tank, T 34-es. A harckocsi megállt a szemközti járda mellett. Óriási füstfelhőbe burkolózva szembefordult velünk. Páncélozott úttorlasz. Lassan a lövegtorony is megmozdult és az ágyúcső pontosan a közeledő teherautó felé fordult. Lejjebb ereszkedett. Egyenesen az autóban ülők arcába meredt.

A gépkocsivezető remegni kezdett. Lassított.

-   Megállok. Visszafordulunk – a hangja is remegett. Az Öreg az ajtóba kapaszkodott.

-   Most mi lesz? – az ő hangját is alig lehetett hallani a motorzajban.

Megbűvölten néztem a közeledő ágyúcsőbe. Hát ilyen egyszerű a halál. Egy pillanat alatt kiszáradt a szám, mint szerelmi vallomás előtt. De most nem jött ki hang a számon. Belül nagy ürességet éreztem. Úgy éreztem, mozdulni sincs erőm. Azután mégis megszólaltam:

-   Menjünk tovább. Ne álljunk meg. Nincs hová kitérni. Lassan. Tovább. Mintha nem félnénk. Csak tovább. Menjünk. Menjünk.

Váratlanul határozottan hangzott minden szavam. Az autó egyre közeledett a tankhoz. Az ágyúcső lassan balra fordulva követte. Várt minket. És egyszercsak ott volt, szinte karnyújtásnyira tőlünk. Szenvtelenül bebámult a pilótafülke ablakán. Az élet egyetlen jele a hatalmas páncélmonstrumtól, ez a vészjósló követőmozgás. Egy pillanatra mintha megcsillant volna valami a cső sötétjében. Csak én láttam, a többiek mereven előre néztek. Én megbűvölten szembe a végzettel.

Ma sem tudom, hogyan mentünk el a tank mellett. A sarkon befordulva a sofőr gázt adott és a kocsi nekilódult. Hátranéztem a kis ablakon, mert az emberek kiabálni kezdtek és a fülke tetejét püfölték. A tank ágyúja utánunk fordult, még mindig követett minket. Az emberek csak most vették észre, mi történt. Amikor visszafordultam, előre, hírtelen úgy éreztem, hogy Most! Most lőnek. Szokás szerint, hátulról…Remegni kezdett a lábam. Ellenállhatatlanul.

A Nagyvárad térnél kikerültünk a lővonalból. Élve.

Máig sem emlékszem az útnak erre a szakaszára. (1956)

forrás: fortepan.hu