Gyerekként, kamaszként az ilyen kirándulások majd' mindig bunyóval végződtek.
Igaz, az is szabály volt, hogy "pofára nem ér!"
De hol vannak már a lovagias, régi szép idők?!
október
Géppisztoly sorozatra ébredtünk éjfél után néhány perccel. Nem sokkal előbb feküdtünk le, mert már este 8 óta szórványos lövöldözés és a füstbombák sivítása hallatszott a Rádió épülete felől. A délután közepétől a lövöldözés kezdetéig kitartottam a barátommal a Rádió főkapujával szemben állva, de amikor forró lett a helyzet, gyorsan kereket oldottunk. A szomszédos ház kapualjába menekültünk. A belső udvar téglafalán kellett átmászni, hogy a többi menekülővel együtt végül kijussunk a Rákóczi útra. Egy fiatal nő mászott előttem, a felhúzott szoknyája alól meztelen vastag combja világított a félhomályban. Onnan egy háztömbnyire laktunk. Öt perc alatt otthon voltam. Óvatosan kinyomtam a leeresztett redőnyt és kikukkantottam. Egy svájcisapkás civil hasalt a sarokház fedezékében és a Bródy Sándor utca felé nézett. Azután vállához támasztotta a géppisztolyt és megeresztett egy hosszú sorozatot. Mintha ez jeladás lett volna, összevissza lövöldözés kezdődött. Tartott is hajnalig. Lassan azért megszoktuk, hogy a fegyverropogás nem jelent közvetlen veszélyt. Ki-ki visszafeküdt az ágyába. A zajban is lehetett aludni.
*
Apám orvos lévén, jókor reggel elindult munkába, a Baross utcai Sebészeti Klinikára. Dél körül bosszankodva keveredett haza: a folyamatos lövöldözésben nem tudott átmenni, kerülő úton sem, sem a Mikszáth Kálmán téren, sem a széles főúton. De nem hagyta annyiban. Ebéd után újra nekiindult -- és azután napokig nem tudtunk róla semmit.
*
Hosszas könyörgéssel, kunyerálással rávettem anyámat, hogy egy órányi időre lemehessek az utcára, csak a környékre, körülnézni. Megígértem, hogy nem megyek arrafelé, ahol lövöldöznek. Öcsém dél óta az igazak álmát aludta, örömében, hogy elmaradt a tanítás.
Barátságtalan, szürke idő volt, tompa fényekkel. De legalább nem esett az eső. Az utca szűkületét okozó sarokház mellett semmi nem emlékeztetett arra, hogy fél éjszaka tüzelőállás volt ott. Így azután megfordulva a Rákóczi út felé indultam. Egyedül ballagtam az Ódry Színpad előtti széles járdán a szokatlanul csöndes főútvonal felé. Nem csörömpöltek a villamosok, sem a 44-es, sem a 67-es. Az autóbuszok sem jártak. Csak gyalogosok, néha.
Az emberek valamit kerülgettek. Valami volt a járdán, meg-megálltak, azt nézték meg. Azután továbbmentek a dolguk után, ki erre, ki arra. Odaértem. Egy ember feküdt a járdán. Hanyatt feküdt. Barna zakó volt rajta, szürke nadrág. A két karja a teste mellett, kinyújtva, tenyérrel lefelé. Lábai kisterpeszben, a kifelé forduló egyik fekete félcipő orra sáros. Közepes testalkatú, teljesen átlagos kinézetű ember volt. Hogy milyen korú, azt nem lehetett így, ránézésre megállapítani, mert az arca le volt takarva. Ez volt zavaró a látványban. Az első zavaró momentum. Láttam már utcán fekvő embert, nem is egyszer. Részegeket, csavargókat. De ez nem volt sem részeg, sem csőlakó. Halott volt. Nem valami volt a járdán, hanem valaki. Egy pillanatra zavarba jöttem, amikor összeütközött gondolatomban ez a két fogalom. Egy ember, az valaki, egy halott ember már csak valami. A testem akkor már csak tetem. Furcsán éreztem magam. Vonzott és taszított is a látvány. Egyszerre. Az is furcsa volt, hogy éppen senki nem jött arra. Egy meghatározhatatlan pillanatig teljesen egyedül voltunk: én és a Halott. Meglepődtem, hogy nem ijedtem meg, hogy nem félek. Egy cseppet sem. Semmit nem éreztem. A semmit éreztem. Üres voltam. Kíváncsi sem voltam. Elfordultam, de mégis visszafordultam. Valami zavart. A látvány nem engedett. Mintha még valami feladatom lenne. Valami elfelejtett. Még tartozom valamivel.
Most vettem észre, hogy az ember arca mivel van letakarva. Magyar zászlóval. Ő nem halott, hanem hősi halott. Vagy csak áldozat? Mi a különbség? Egyszerre több dolgot is regisztráltam. Diszkrét, lassan feketedő folt. A fejtetőtől, a fekete haj alól kicsorgott vér már megdermedt. Kis alvadt vértócsába. Az ember mellkasán, a kékkockás ingen, szétnyitott személyi igazolvány. Majdnem gyerek fiatalember fényképe. Lakcíme: Pécs. Egy pécsi egyetemista. Nyugodjék békében. Keresztet vetettem. Lehajoltam és megigazítottam az igazolvány mellé helyezett két szál virágot. Fehér krizantémok voltak, mint Halottak napján a temetőben. Felegyenesedtem és felnéztem a szomszéd ház tetejére. Nem volt padlásablakban orvlövész. Sóhajtva tovább indultam.
Október volt, 1956. októbere. Szerda délután.
...folytatása következik
*
Hosszas könyörgéssel, kunyerálással rávettem anyámat, hogy egy órányi időre lemehessek az utcára, csak a környékre, körülnézni. Megígértem, hogy nem megyek arrafelé, ahol lövöldöznek. Öcsém dél óta az igazak álmát aludta, örömében, hogy elmaradt a tanítás.
Barátságtalan, szürke idő volt, tompa fényekkel. De legalább nem esett az eső. Az utca szűkületét okozó sarokház mellett semmi nem emlékeztetett arra, hogy fél éjszaka tüzelőállás volt ott. Így azután megfordulva a Rákóczi út felé indultam. Egyedül ballagtam az Ódry Színpad előtti széles járdán a szokatlanul csöndes főútvonal felé. Nem csörömpöltek a villamosok, sem a 44-es, sem a 67-es. Az autóbuszok sem jártak. Csak gyalogosok, néha.
Az emberek valamit kerülgettek. Valami volt a járdán, meg-megálltak, azt nézték meg. Azután továbbmentek a dolguk után, ki erre, ki arra. Odaértem. Egy ember feküdt a járdán. Hanyatt feküdt. Barna zakó volt rajta, szürke nadrág. A két karja a teste mellett, kinyújtva, tenyérrel lefelé. Lábai kisterpeszben, a kifelé forduló egyik fekete félcipő orra sáros. Közepes testalkatú, teljesen átlagos kinézetű ember volt. Hogy milyen korú, azt nem lehetett így, ránézésre megállapítani, mert az arca le volt takarva. Ez volt zavaró a látványban. Az első zavaró momentum. Láttam már utcán fekvő embert, nem is egyszer. Részegeket, csavargókat. De ez nem volt sem részeg, sem csőlakó. Halott volt. Nem valami volt a járdán, hanem valaki. Egy pillanatra zavarba jöttem, amikor összeütközött gondolatomban ez a két fogalom. Egy ember, az valaki, egy halott ember már csak valami. A testem akkor már csak tetem. Furcsán éreztem magam. Vonzott és taszított is a látvány. Egyszerre. Az is furcsa volt, hogy éppen senki nem jött arra. Egy meghatározhatatlan pillanatig teljesen egyedül voltunk: én és a Halott. Meglepődtem, hogy nem ijedtem meg, hogy nem félek. Egy cseppet sem. Semmit nem éreztem. A semmit éreztem. Üres voltam. Kíváncsi sem voltam. Elfordultam, de mégis visszafordultam. Valami zavart. A látvány nem engedett. Mintha még valami feladatom lenne. Valami elfelejtett. Még tartozom valamivel.
Most vettem észre, hogy az ember arca mivel van letakarva. Magyar zászlóval. Ő nem halott, hanem hősi halott. Vagy csak áldozat? Mi a különbség? Egyszerre több dolgot is regisztráltam. Diszkrét, lassan feketedő folt. A fejtetőtől, a fekete haj alól kicsorgott vér már megdermedt. Kis alvadt vértócsába. Az ember mellkasán, a kékkockás ingen, szétnyitott személyi igazolvány. Majdnem gyerek fiatalember fényképe. Lakcíme: Pécs. Egy pécsi egyetemista. Nyugodjék békében. Keresztet vetettem. Lehajoltam és megigazítottam az igazolvány mellé helyezett két szál virágot. Fehér krizantémok voltak, mint Halottak napján a temetőben. Felegyenesedtem és felnéztem a szomszéd ház tetejére. Nem volt padlásablakban orvlövész. Sóhajtva tovább indultam.
Október volt, 1956. októbere. Szerda délután.
...folytatása következik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése