2013. október 28., hétfő

Votin József: Azok az őszi napok (2. rész)

Október végén

Október utolsó hetében egyre barátságtalanabb volt az idő. Felhajtottam a sötétkék ballonkabát gallérját, amikor kiléptem az utcára. Hűvös délutáni szél fújt a tarkómba a Vas utca felől. Ha Dunáról fúj a szél… Nagybátyámra gondoltam, aki rámhagyta a kabátot, amikor nyugatra indult a szétlőtt fővárosból. A konyha ablakából úgy láttam, hogy a Rókus kórház hátsó téglakerítésénél valami csoportosulás keletkezett. Most arrafelé indultam.
A tér sarkán egy katonatiszt magyarázta, hogy kedden nem volt náluk fegyver, amikor kivezényelték őket a laktanyából. A kórház nagy zöld kapuja előtt mostanra több teherautó torlódott össze. Libagágogást hallottam. Arrafelé indultam. A tejcsarnok előtt (azelőtt kocsma volt a Vidám hullamosóhoz,) munkásruhás emberek csoportja álldogált a járdán. Talán a libák okozták, de rájuk köszöntem. Mintha falun lennénk. Lehet, hogy én voltam az első, vagy az egyetlen? városi ember, aki köszöntötte őket, mert bizonytalanul fogadták a köszönésemet.
-  Fiatalember, hol lehetne a városban fegyvert szerezni, tud valami helyet? – kérdezték reménykedve. Kiderült, hogy dudari bányászok, akik kenyeret meg krumplit hoztak Pestre, és fegyverrel akartak hazatérni. A kórház nem fogadta az adományt, mert három nappal a forradalom kitörése után már telítve volt mindenfélével. Az emberek tétován topogtak, mitévők legyenek.
-  Menjenek Soroksárra. Fegyvert valamelyik laktanyában, vagy Csepelen lehet szerezni. Címet én nem tudok.
Az egyik reggeli újság szerint Soroksáron nem volt elég kenyér. Némi tanakodás után úgy határoztak, hogy szétosztják ott az élelmiszert, majd azután keresnek fegyvert. Fogalmuk sem volt, merre van Soroksár, így önkéntes kalauzként hozzájuk szegődtem. Az első szóra. Még visszanéztem, hogy látom-e anyát a konyhaablakban, de nem volt ott. Egy kicsit zavaró érzés volt, hogy másfelé megyek, mint amit otthon mondtam. Anya érthetően aggódott a harmadikos gimnazista fiáért, mert hiába ismertem a várost, az orvlövészek még garázdálkodtak. Nem volt veszélytelen dolog az utcákon járkálni.
Az emberek felkapaszkodtak a teherautó platójára, a vezetőfülke szélárnyékába húzódva. A gépkocsivezető egy sovány ember volt, a csoport rangidőse meg egy középkorú, termetes ember. Az „Öreg”. Közöttük kaptam helyet. A kopott műbőr ülést majd átszúrta egy elszabadult rugó. Nagyon kényelmetlen volt. Ahogy oldalra mozdultam, hogy ne nyomjon annyira, szorosan az Öreg mellé kerültem. Az rámnézett, de nem szólt semmit. Nem is húzódott odébb. A kocsi pöfögve, rezegve, rázkódva, durrogva elindult. Nagyon döcögött, rázott a kockakövön. A jobboldali ajtóból hiányzott az üveg. A fülkében majdnem olyan huzat volt, mint hátul, a platón.
A Rókus kápolna mellett jobbra kanyarodva a Keleti pályaudvar felé indultunk. A Baross tér sarkáig zavartalan volt az út, a Nemzeti Színház és a Filmmúzeum elől eltűntek a tegnap még ott posztoló szovjet tankok. A Luther utca torkolatában sem álltak. A Divatcsarnoknál elszörnyedve láttuk a leomlott homlokzatú épületet, a második emeleti lakás szobájának falán lógó blondelkeretes tájképet. Ferdén lógott a megmaradt oldalfalon. Nem beszélgettünk. Járókelők sehol, mintha kihalt volna a város.
            A Baross tér sarkán a Fiumei útra akartunk kanyarodni. Az átellenes sarokház kapuja alól két fegyveres ember rohant felénk, hadonászva. A fiatalabb, géppisztolyos, pár lépésnyire megállt és ránk fogta a davajgitárt. Milyen szép tiszta a háromszínű karszalagja. Az apáméra ’45-ben cirill betűkkel az volt ráírva, hogy VRACS. A sofőr a fékre lépett. Olyan hírtelen állt meg a megrakott teherautó, hogy előre bukva majdnem kiestem az ablakon. Az idősebb népfelkelő hosszú viharkabátot viselt, a haja már majdnem ősz volt. Kezében egy revolverrel, integetve került az autó elébe. Balkezes volt. A jobboldali lépcsőre felugorva úgy könyökölt be, hogy mindhármunkkal szemben legyen. A viharkabát a vállánál elszakadt. Kockás flaneling látszott alatta.
            -  Kik maguk? Hová mennek? Mi van a platón? Fegyver van? – záporoztak a kérdések. Az Öreg mindenre válaszolt, de kelletlenül. Az emberek hátul feltápászkodtak.
            -  Gyere öcsi, itt egy kenyér, fogjad! – ledobtak neki egy veknit. – Vigyél a szakinak is! --, de azt már óvatosan csúsztatták a kezébe. Idétlenkedett a géppisztollyal. Közben a társa is megnyugodott és lekászálódott a lépcsőről. A fejét vakargatta.
-  Ismerik az utat?
-  Ez a fiú ismeri. Pesti.
-  A ruszkik a Nagyvárad térnél vannak. Óvatosan menjenek. És a zászlót is jobb lesz, ha leveszik. Anélkül is elég jól látható célpontok… Na, menjenek Isten hírivel! – és visszaballagtak a kapualj fedezékébe. Hátra sem néztek, amikor az autó köhögve újra elindult.
Nyomott volt a hangulat a pilótafülkében. Nem vidámított az sem, hogy a Kerepesi temető hosszú fala mellett az út jobb volt, felgyorsultunk. Az Orczy tér kaotikus barikádjai között átvergődve végül a Fiumei út újabb egyenes szakasza következett. Jó hosszú egyenes, azután enyhe jobbkanyar. Inkább csak úthajlat. Alig haladtunk valamennyit, épp elhagytuk az egyetlen mellékutcát, a Fiumei út végéről, a jobboldali téglakerítés mögül lomhán kigördült egy tank. Keresztül az úton. Szovjet tank, T 34-es. A harckocsi megállt a szemközti járda mellett. Óriási füstfelhőbe burkolózva szembefordult velünk. Páncélozott úttorlasz. Lassan a lövegtorony is megmozdult és az ágyúcső pontosan a közeledő teherautó felé fordult. Lejjebb ereszkedett. Egyenesen az autóban ülők arcába meredt.
A gépkocsivezető remegni kezdett. Lassított.
-   Megállok. Visszafordulunk – a hangja is remegett. Az Öreg az ajtóba kapaszkodott.
-   Most mi lesz? – az ő hangját is alig lehetett hallani a motorzajban.
Megbűvölten néztem a közeledő ágyúcsőbe. Hát ilyen egyszerű a halál. Egy pillanat alatt kiszáradt a szám, mint szerelmi vallomás előtt. De most nem jött ki hang a számon. Belül nagy ürességet éreztem. Úgy éreztem, mozdulni sincs erőm. Azután mégis megszólaltam:
-   Menjünk tovább. Ne álljunk meg. Nincs hová kitérni. Lassan. Tovább. Mintha nem félnénk. Csak tovább. Menjünk. Menjünk.
Váratlanul határozottan hangzott minden szavam. Az autó egyre közeledett a tankhoz. Az ágyúcső lassan balra fordulva követte. Várt minket. És egyszercsak ott volt, szinte karnyújtásnyira tőlünk. Szenvtelenül bebámult a pilótafülke ablakán. Az élet egyetlen jele a hatalmas páncélmonstrumtól, ez a vészjósló követőmozgás. Egy pillanatra mintha megcsillant volna valami a cső sötétjében. Csak én láttam, a többiek mereven előre néztek. Én megbűvölten szembe a végzettel.
Ma sem tudom, hogyan mentünk el a tank mellett. A sarkon befordulva a sofőr gázt adott és a kocsi nekilódult. Hátranéztem a kis ablakon, mert az emberek kiabálni kezdtek és a fülke tetejét püfölték. A tank ágyúja utánunk fordult, még mindig követett minket. Az emberek csak most vették észre, mi történt. Amikor visszafordultam, előre, hírtelen úgy éreztem, hogy Most! Most lőnek. Szokás szerint, hátulról…Remegni kezdett a lábam. Ellenállhatatlanul.
A Nagyvárad térnél kikerültünk a lővonalból. Élve.

Máig sem emlékszem az útnak erre a szakaszára. (1956)

forrás: fortepan.hu

2013. október 21., hétfő

Votin József: Azok az őszi napok (1. rész)

Abban az időben, amikor ott éltem, Palotanegyedet senki nem hívta úgy. Belső józsefvárosiak, Rókus-tériek, muzicskások voltunk és a Rákóczi térre, vagy a Rákóczi út túloldalára úgy mentünk, mint külföldre.
Gyerekként, kamaszként az ilyen kirándulások majd' mindig bunyóval végződtek.
Igaz, az is szabály volt, hogy "pofára nem ér!"
De hol vannak már a lovagias, régi szép idők?!

október
Géppisztoly sorozatra ébredtünk éjfél után néhány perccel. Nem sokkal előbb feküdtünk le, mert már este 8 óta szórványos lövöldözés és a füstbombák sivítása hallatszott a Rádió épülete felől. A délután közepétől a lövöldözés kezdetéig kitartottam a barátommal a Rádió főkapujával szemben állva, de amikor forró lett a helyzet, gyorsan kereket oldottunk. A szomszédos ház kapualjába menekültünk. A belső udvar téglafalán kellett átmászni, hogy a többi menekülővel együtt végül kijussunk a Rákóczi útra. Egy fiatal nő mászott előttem, a felhúzott szoknyája alól meztelen vastag combja világított a félhomályban. Onnan egy háztömbnyire laktunk. Öt perc alatt otthon voltam. Óvatosan kinyomtam a leeresztett redőnyt és kikukkantottam. Egy svájcisapkás civil hasalt a sarokház fedezékében és a Bródy Sándor utca felé nézett. Azután vállához támasztotta a géppisztolyt és megeresztett egy hosszú sorozatot. Mintha ez jeladás lett volna, összevissza lövöldözés kezdődött. Tartott is hajnalig. Lassan azért megszoktuk, hogy a fegyverropogás nem jelent közvetlen veszélyt. Ki-ki visszafeküdt az ágyába. A zajban is lehetett aludni.
 Apám orvos lévén, jókor reggel elindult munkába, a Baross utcai Sebészeti Klinikára. Dél körül bosszankodva keveredett haza: a folyamatos lövöldözésben nem tudott átmenni, kerülő úton sem, sem a Mikszáth Kálmán téren, sem a széles főúton. De nem hagyta annyiban. Ebéd után újra nekiindult -- és azután napokig nem tudtunk róla semmit.
*
Hosszas könyörgéssel, kunyerálással rávettem anyámat, hogy egy órányi időre lemehessek az utcára, csak a környékre, körülnézni. Megígértem, hogy nem megyek arrafelé, ahol lövöldöznek. Öcsém dél óta az igazak álmát aludta, örömében, hogy elmaradt a tanítás.
Barátságtalan, szürke idő volt, tompa fényekkel. De legalább nem esett az eső. Az utca szűkületét okozó sarokház mellett semmi nem emlékeztetett arra, hogy fél éjszaka tüzelőállás volt ott. Így azután megfordulva a Rákóczi út felé indultam. Egyedül ballagtam az Ódry Színpad előtti széles járdán a szokatlanul csöndes főútvonal felé. Nem csörömpöltek a villamosok, sem a 44-es, sem a 67-es. Az autóbuszok sem jártak. Csak gyalogosok, néha.
Az emberek valamit kerülgettek. Valami volt a járdán, meg-megálltak, azt nézték meg. Azután továbbmentek a dolguk után, ki erre, ki arra. Odaértem. Egy ember feküdt a járdán. Hanyatt feküdt. Barna zakó volt rajta, szürke nadrág. A két karja a teste mellett, kinyújtva, tenyérrel lefelé. Lábai kisterpeszben, a kifelé forduló egyik fekete félcipő orra sáros. Közepes testalkatú, teljesen átlagos kinézetű ember volt. Hogy milyen korú, azt nem lehetett így, ránézésre megállapítani, mert az arca le volt takarva. Ez volt zavaró a látványban. Az első zavaró momentum. Láttam már utcán fekvő embert, nem is egyszer. Részegeket, csavargókat. De ez nem volt sem részeg, sem csőlakó. Halott volt. Nem valami volt a járdán, hanem valaki. Egy pillanatra zavarba jöttem, amikor összeütközött gondolatomban ez a két fogalom. Egy ember, az valaki, egy halott ember már csak valami. A testem akkor már csak tetem. Furcsán éreztem magam. Vonzott és taszított is a látvány. Egyszerre. Az is furcsa volt, hogy éppen senki nem jött arra. Egy meghatározhatatlan pillanatig teljesen egyedül voltunk: én és a Halott. Meglepődtem, hogy nem ijedtem meg, hogy nem félek. Egy cseppet sem. Semmit nem éreztem. A semmit éreztem. Üres voltam. Kíváncsi sem voltam. Elfordultam, de mégis visszafordultam. Valami zavart. A látvány nem engedett. Mintha még valami feladatom lenne. Valami elfelejtett. Még tartozom valamivel.
Most vettem észre, hogy az ember arca mivel van letakarva. Magyar zászlóval. Ő nem halott, hanem hősi halott. Vagy csak áldozat? Mi a különbség? Egyszerre több dolgot is regisztráltam. Diszkrét, lassan feketedő folt. A fejtetőtől, a fekete haj alól kicsorgott vér már megdermedt. Kis alvadt vértócsába. Az ember mellkasán, a kékkockás ingen, szétnyitott személyi igazolvány. Majdnem gyerek fiatalember fényképe. Lakcíme: Pécs. Egy pécsi egyetemista. Nyugodjék békében. Keresztet vetettem. Lehajoltam és megigazítottam az igazolvány mellé helyezett két szál virágot. Fehér krizantémok voltak, mint Halottak napján a temetőben. Felegyenesedtem és felnéztem a szomszéd ház tetejére. Nem volt padlásablakban orvlövész. Sóhajtva tovább indultam.
Október volt, 1956. októbere. Szerda délután.

...folytatása következik


Őszi temetői sétánkról...


2013. október 4., péntek

Építészet világnapja 2013


PÁLYÁZATI FELHÍVÁS

kézműves alkotók részére a Mikszáth téri Adventi vásáron való részvételre
A Budapest Főváros VIII. kerület Józsefvárosi Önkormányzat nyilvános pályázatot hirdet a 2013. december 1-22-ig tartandó Mikszáth téri Karácsonyi Vásáron való részvételre iparművészek, kézműves alkotók és kézműves élelmiszert forgalmazók részére.
A pályázat célja: megjelenési lehetőséget kínálni olyan alkotók számára, akik saját készítésű, minőségi, kreatív termékeikkel hozzájárulnak a vásár sikeréhez.
A jelentkezésnél az alábbi szempontokat vesszük különösen figyelembe: a termék Magyarországon készüljön, a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó kézműves áru legyen.
Egy faház bérleti díja a vásár idejére: 160 000 Ft +Áfa, 50 000 Ft kaució. Jelentkezési lap igénylésére a galeria@jozsefvaros.hu címen van lehetőség (a levél tárgyában kérjük feltüntetni „adventi vásár”).

2013. október 3., csütörtök

Őszi séta a Nemzeti Sírkertben

2013. október 5. (szombat) 10 óra - Őszi séta a Nemzeti Sírkertben
találkozó: a Fiumei úti főbejáratnál.
Felkeressük nemzetünk nagyjainak, valamint negyedünk híres személyeinek nyughelyét.
A sétát vezeti: Sipka László és Dr. Kovács Árpád
A program hossza kb. 90 perc