200 éve Józsefvárosban

A Magyar Nemzeti Múzeumnak megalapítása után – történetének első évtizedében – a megoldandó központi kérdés gyűjteményeinek méltó elhelyezése volt. A Széchényi Ferenc által alapított intézmény első hajlékai – a mai Papnövelde utcai központi szeminárium könyvtárterme, majd az egyetemi (egykor pálos) templom másik oldalán lévő egyetemi épület néhány szobája – ideiglenes megoldásnak számítottak. 1807-re megszületett a terv, hogy a Múzeum első önálló palotája Grassalkovich Antal gróf adományának köszönhetően a Hatvani (ma: Kossuth Lajos utca) és Szép utca sarkán lévő telken épüljön fel. Az épület tervét Hild János 1807-ben el is készítette, de végül 1812 elején Johann Aman bécsi cs. kir. udvari építész a Múzeum telkét a közeli magas épületek miatt világosság és tűzbiztonság miatt alkalmatlannak nyilvánította. Ezért új, minden szempontnak megfelelő területet kellett keresni. A fő kritérium az volt, hogy a telek elég nagy méretű legyen és minden oldalán utcára nyíljon. Sikerült is találni egy ilyen ingatlant a régi pesti városfalon kívül: a Kecskeméti kapu közelében fekvő ún. Batthyány-telket. Ezt még Batthyány József bíboros, hercegprímás vásárolta több részletben, amelyeket aztán egyesített. A tárgyalások 1813-ban meg is indultak a bíboros örökösével, Batthyány Antal József gróffal (1762-1828), aki már akkor egy ideje árulta 4784 négyszögölnyi kertjét (a rajta lévő elég nagy emeletes villaépülettel és kisebb melléképületekkel). Mire azonban József nádor megbízottja útján megkereste ez ügyben a tulajdonos grófot, már öt kisebb telekrész kihasításra és eladásra került. A terület megszerzése így nem várt akadályba ütközött. Miután azonban sikerült megvenni az eladott telekrészeket, sor kerülhetett a még Batthyány-birtoknak számító rész megvételére. Az adásvételi szerződés megkötésére 1813. október 28-án került sor. Az állam majd 200.000 váltóforintot fizetett a Nemzeti Múzeumnak szánt területért, mely vételár kifizetését nagyban segítette az a körülmény, hogy néhány nappal korábban sikerült eladni – nyolc telekre osztva – a Grassalkovich-féle múzeumtelket. A vásárolt telek birtokába Pest város hatósága november 17-én (számos vendég jelenlétében) ünnepélyesen bevezette a Múzeum igazgatóját. Öt nappal ezután József nádor elrendelte a múzeumi gyűjtemények fokozatos átköltöztetését az egykori prímási nyaralóba, amelyet még Klobusiczky Ferenc (1707-1760) kalocsai érsek építtetett valamikor az 1750-es években. A múzeumi tárak átszállítása 1814-ben megindult, de egy hosszabb szünet után csak 1817-ben fejeződött be. 

(Részletesebben itt!)

Debreczeni-Droppán Béla

A Magyar Rádió születésnapja

1925 nyarán készült el az első igazi stúdió, mely a Rákóczi út 22. számú ház harmadik és negyedik emeletén működött. A fejlesztések után 1925. december elsején ünnepélyes keretek között avatták fel a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt.-t. Demény Károly, a Posta vezérigazgatója ezekkel a szavakkal köszöntötte a hallgatókat: ”A Magyar Rádió budapesti adóállomása, mint a magyar találmányú Telefonhírmondó utódja, nagynevű elődjének, modern stúdióvá átalakított helyiségéből most kezdi meg hivatalosan működését és rendes programját, melyet a Magyar Királyi Posta technikai eszközeivel, a csepeli állomás útján 546 méteres hullámhosszal szór szét az éterben.”

A fejlődés következtében elengedhetetlenné vált egy új stúdióépület kialakítása.  A Palotanegyedben, a Nemzeti Múzeum mögött, a Sándor (főherceg) utcában csendes, ipari áramtól mentes helyen találtak megfelelő telket. Az 1928-ban (85 éve) átadott új székházban kapott helyet a Magyar Távirati Iroda, a Magyar Film Iroda, a Magyar Hirdető Iroda, valamint a többi testvérvállalat Az új épület földszintjén két stúdiót, próbatermet és a hozzájuk kapcsolódó várószobát, az első emeleten erősítőt, mérőszobát, felolvasószobát, hírszerkesztői szobákat, irodákat építettek. A második emeletet az igazgatóság, a műsorszerkesztés és az adminisztráció foglalta el.

Két program egy nap!!!

Meghívó

Segítség a kerületi vállalkozóknak

A H13-ban ingyenes előadás-sorozatot szervez a Józsefvárosi Közösségi Házak Nonprofit Kft., melynek az a célja, hogy felkészítsék a kerület vállalkozóit az uniós pályázatokra, valamint hogy segítsék őket gazdasági és személyügyi kérdésekben.

Előadások és workshopok:

nov. 21. Kovács Judit: Miért én, Miért te?

nov 27. Roboz Zsóka: Gazdálkodj okosan

dec. 10. Kovács Judit: Lehetőségek humán oldalon

dec. 5. Roboz Zsóka: Szervezetfejlesztés

Helyszín: H13 Diák és Vállakozásfejlesztési Központ, VIII. kerület, Horánszky utca 13.

Időpont: 9–-12-ig

A részvétel ingyenes. Korlátozott befogadóképesség, max. 100 főig.

Votin József: Azok az őszi napok (3. rész)

november elején

Az ablakon keresztül-kasul ragasztószalag csíkok, tizenkét év után újra. Széles, sárgásbarna papírcsíkok. Igaz, nem mindenre emlékeztem a főváros ostromából, de a ragasztószalagok ákombákomjára az ablakokon, igen. És anyám most ősszel, az ágyúzás kezdetekor minden ablakot gondosan össze ragasztócsíkozott.                                                        

A robbanások légnyomása miatt. Hogy ki ne törjenek.                                                                      

Nem vitatkoztam, tudtam, hogy nem oktalan az elővigyázatosság. Napok óta randalíroztak a Vörös Hadsereg tankjai főváros szerte. Az utcánk a Rákóczi útról nyílott. Üres volt, senki nem merészkedett ki a házakból. Mióta a várost újra megszállták az oroszok. Kézifegyverek hangját már nem hallani. Néha repülőgépek zúgnak át a házak felett. Dübörgés a Kiskörút felől. Balról. Most ágyúlövések és valami tompa robaj. Azután csend. A tank is megállt valahol. Az ablakhoz óvakodva kinéztem a főútvonal felé. A Rókus kápolna felől porfelhő lappad az útra. Térdig érő köd. Hirtelen dübörögve megindul, közeledik a tank. A Vas utca torkolatánál csikorogva fékez, megáll. Nyekkengetve forgolódik. Betolat az utcába. Egy T34-es. Nagy fehér szám az oldalán. És a vörös csillag. A lövegtorony zárva. Áll a monstrum az utca torkolatában, behúzódva a két házsor fedezékébe. Ágyúcsöve a Nagykörút felé néz. Jobbra. Vár. Halkan mormol a motorja. Lesben áll. Mire vár? A magyaroknak nincsenek tankjai. Már semmijük sincs. Szabadságunk sem. Csak néhány napig volt.                 

A Rákóczi út túloldalán a házak minden ablakán leeresztett redőny. Világos nappal, késő délelőtt. Sehol semmi mozgás. Az üzletek portálüvege csillog a napfényben. Nem látni, mi van a kirakatban. Sem a Vasedény fazekait, lábosait, az evőeszközöket és szerszámokat, sem a Röltex függönyeit, párnáit. A színes paplanokat. Amikor arra jártam, minden nap megnéztem minden kirakatot. De most nem láthattam semmit. Csak bámészkodtam. A tank meg álldogált, mint egy monstruózus utcabútor. Mintha Budapest városképéhez hozzátartozna 1956 november elején a Vörös Hadsereg koszos tankja is.                                           

Már majdnem megfeledkeztem a tankról, amikor az hirtelen felmordult. Füstöt okádva dübörögni kezdett a motorja. Na, végre elmennek. De még nem. Lassan egyenesbe fordítja az ágyúcsövet. Lejjebb ereszti. Amikor a löveg már vízszintes, óriási dörrenés. Majd’ kiestem az ablakon. A váratlan hangtól, ijedtemben. Hátraugrottam, hátrahőköltem, minden porcikám remegett. Majdnem annyira, mint az ablaktáblák. Felbőg motorja és a tank csörömpölve elindul. Elmegy.         

Mire újra kinézek az ablakon, nem hiszek a szememnek. A rövidáru bolt kirakatában tűz. A lángok kicsapnak és már az első emeleti ablakokig érnek. Fekete füst, korom kezd terjengeni. Lassan elfedi a ház homlokzatát. Égés kesernyés szaga. A keserű füst egész életemben az oroszokra emlékeztet majd.     

Az indokolatlan, értelmetlen, barbár rombolásra.

forrás: fortepan.hu

Votin József: Azok az őszi napok (2. rész)

Október végén

Október utolsó hetében egyre barátságtalanabb volt az idő. Felhajtottam a sötétkék ballonkabát gallérját, amikor kiléptem az utcára. Hűvös délutáni szél fújt a tarkómba a Vas utca felől. Ha Dunáról fúj a szél… Nagybátyámra gondoltam, aki rámhagyta a kabátot, amikor nyugatra indult a szétlőtt fővárosból. A konyha ablakából úgy láttam, hogy a Rókus kórház hátsó téglakerítésénél valami csoportosulás keletkezett. Most arrafelé indultam.

A tér sarkán egy katonatiszt magyarázta, hogy kedden nem volt náluk fegyver, amikor kivezényelték őket a laktanyából. A kórház nagy zöld kapuja előtt mostanra több teherautó torlódott össze. Libagágogást hallottam. Arrafelé indultam. A tejcsarnok előtt (azelőtt kocsma volt a Vidám hullamosóhoz,) munkásruhás emberek csoportja álldogált a járdán. Talán a libák okozták, de rájuk köszöntem. Mintha falun lennénk. Lehet, hogy én voltam az első, vagy az egyetlen? városi ember, aki köszöntötte őket, mert bizonytalanul fogadták a köszönésemet.

-  Fiatalember, hol lehetne a városban fegyvert szerezni, tud valami helyet? – kérdezték reménykedve. Kiderült, hogy dudari bányászok, akik kenyeret meg krumplit hoztak Pestre, és fegyverrel akartak hazatérni. A kórház nem fogadta az adományt, mert három nappal a forradalom kitörése után már telítve volt mindenfélével. Az emberek tétován topogtak, mitévők legyenek.

-  Menjenek Soroksárra. Fegyvert valamelyik laktanyában, vagy Csepelen lehet szerezni. Címet én nem tudok.

Az egyik reggeli újság szerint Soroksáron nem volt elég kenyér. Némi tanakodás után úgy határoztak, hogy szétosztják ott az élelmiszert, majd azután keresnek fegyvert. Fogalmuk sem volt, merre van Soroksár, így önkéntes kalauzként hozzájuk szegődtem. Az első szóra. Még visszanéztem, hogy látom-e anyát a konyhaablakban, de nem volt ott. Egy kicsit zavaró érzés volt, hogy másfelé megyek, mint amit otthon mondtam. Anya érthetően aggódott a harmadikos gimnazista fiáért, mert hiába ismertem a várost, az orvlövészek még garázdálkodtak. Nem volt veszélytelen dolog az utcákon járkálni.

Az emberek felkapaszkodtak a teherautó platójára, a vezetőfülke szélárnyékába húzódva. A gépkocsivezető egy sovány ember volt, a csoport rangidőse meg egy középkorú, termetes ember. Az „Öreg”. Közöttük kaptam helyet. A kopott műbőr ülést majd átszúrta egy elszabadult rugó. Nagyon kényelmetlen volt. Ahogy oldalra mozdultam, hogy ne nyomjon annyira, szorosan az Öreg mellé kerültem. Az rámnézett, de nem szólt semmit. Nem is húzódott odébb. A kocsi pöfögve, rezegve, rázkódva, durrogva elindult. Nagyon döcögött, rázott a kockakövön. A jobboldali ajtóból hiányzott az üveg. A fülkében majdnem olyan huzat volt, mint hátul, a platón.

A Rókus kápolna mellett jobbra kanyarodva a Keleti pályaudvar felé indultunk. A Baross tér sarkáig zavartalan volt az út, a Nemzeti Színház és a Filmmúzeum elől eltűntek a tegnap még ott posztoló szovjet tankok. A Luther utca torkolatában sem álltak. A Divatcsarnoknál elszörnyedve láttuk a leomlott homlokzatú épületet, a második emeleti lakás szobájának falán lógó blondelkeretes tájképet. Ferdén lógott a megmaradt oldalfalon. Nem beszélgettünk. Járókelők sehol, mintha kihalt volna a város.

            A Baross tér sarkán a Fiumei útra akartunk kanyarodni. Az átellenes sarokház kapuja alól két fegyveres ember rohant felénk, hadonászva. A fiatalabb, géppisztolyos, pár lépésnyire megállt és ránk fogta a davajgitárt. Milyen szép tiszta a háromszínű karszalagja. Az apáméra ’45-ben cirill betűkkel az volt ráírva, hogy VRACS. A sofőr a fékre lépett. Olyan hírtelen állt meg a megrakott teherautó, hogy előre bukva majdnem kiestem az ablakon. Az idősebb népfelkelő hosszú viharkabátot viselt, a haja már majdnem ősz volt. Kezében egy revolverrel, integetve került az autó elébe. Balkezes volt. A jobboldali lépcsőre felugorva úgy könyökölt be, hogy mindhármunkkal szemben legyen. A viharkabát a vállánál elszakadt. Kockás flaneling látszott alatta.

            -  Kik maguk? Hová mennek? Mi van a platón? Fegyver van? – záporoztak a kérdések. Az Öreg mindenre válaszolt, de kelletlenül. Az emberek hátul feltápászkodtak.

            -  Gyere öcsi, itt egy kenyér, fogjad! – ledobtak neki egy veknit. – Vigyél a szakinak is! --, de azt már óvatosan csúsztatták a kezébe. Idétlenkedett a géppisztollyal. Közben a társa is megnyugodott és lekászálódott a lépcsőről. A fejét vakargatta.

-  Ismerik az utat?

-  Ez a fiú ismeri. Pesti.

-  A ruszkik a Nagyvárad térnél vannak. Óvatosan menjenek. És a zászlót is jobb lesz, ha leveszik. Anélkül is elég jól látható célpontok… Na, menjenek Isten hírivel! – és visszaballagtak a kapualj fedezékébe. Hátra sem néztek, amikor az autó köhögve újra elindult.

Nyomott volt a hangulat a pilótafülkében. Nem vidámított az sem, hogy a Kerepesi temető hosszú fala mellett az út jobb volt, felgyorsultunk. Az Orczy tér kaotikus barikádjai között átvergődve végül a Fiumei út újabb egyenes szakasza következett. Jó hosszú egyenes, azután enyhe jobbkanyar. Inkább csak úthajlat. Alig haladtunk valamennyit, épp elhagytuk az egyetlen mellékutcát, a Fiumei út végéről, a jobboldali téglakerítés mögül lomhán kigördült egy tank. Keresztül az úton. Szovjet tank, T 34-es. A harckocsi megállt a szemközti járda mellett. Óriási füstfelhőbe burkolózva szembefordult velünk. Páncélozott úttorlasz. Lassan a lövegtorony is megmozdult és az ágyúcső pontosan a közeledő teherautó felé fordult. Lejjebb ereszkedett. Egyenesen az autóban ülők arcába meredt.

A gépkocsivezető remegni kezdett. Lassított.

-   Megállok. Visszafordulunk – a hangja is remegett. Az Öreg az ajtóba kapaszkodott.

-   Most mi lesz? – az ő hangját is alig lehetett hallani a motorzajban.

Megbűvölten néztem a közeledő ágyúcsőbe. Hát ilyen egyszerű a halál. Egy pillanat alatt kiszáradt a szám, mint szerelmi vallomás előtt. De most nem jött ki hang a számon. Belül nagy ürességet éreztem. Úgy éreztem, mozdulni sincs erőm. Azután mégis megszólaltam:

-   Menjünk tovább. Ne álljunk meg. Nincs hová kitérni. Lassan. Tovább. Mintha nem félnénk. Csak tovább. Menjünk. Menjünk.

Váratlanul határozottan hangzott minden szavam. Az autó egyre közeledett a tankhoz. Az ágyúcső lassan balra fordulva követte. Várt minket. És egyszercsak ott volt, szinte karnyújtásnyira tőlünk. Szenvtelenül bebámult a pilótafülke ablakán. Az élet egyetlen jele a hatalmas páncélmonstrumtól, ez a vészjósló követőmozgás. Egy pillanatra mintha megcsillant volna valami a cső sötétjében. Csak én láttam, a többiek mereven előre néztek. Én megbűvölten szembe a végzettel.

Ma sem tudom, hogyan mentünk el a tank mellett. A sarkon befordulva a sofőr gázt adott és a kocsi nekilódult. Hátranéztem a kis ablakon, mert az emberek kiabálni kezdtek és a fülke tetejét püfölték. A tank ágyúja utánunk fordult, még mindig követett minket. Az emberek csak most vették észre, mi történt. Amikor visszafordultam, előre, hírtelen úgy éreztem, hogy Most! Most lőnek. Szokás szerint, hátulról…Remegni kezdett a lábam. Ellenállhatatlanul.

A Nagyvárad térnél kikerültünk a lővonalból. Élve.

Máig sem emlékszem az útnak erre a szakaszára. (1956)

forrás: fortepan.hu